Egyik délután segítettem keresztlányomnak, Katicának a zeneórás házijában. Furulyázni tanulták a “When the Saints Go Marching in” kezdetű dalt. A nehezebb részeket is addig gyakoroltuk, míg végül szépen, hibátlanul fújta. Másnap reggel, iskolába indulás előtt ezt mondja: “Úgy izgulok!” Erre apukája a szokásos reakcióval próbálta nyugtatni: “Katica, ne izgulj! Biztos menni fog!”
Nem szoktam ellentmondani a szülői instrukcióknak, de ez a téma mégiscsak a szakterületem, nem hagyhattam szó nélkül. Felágaskodott bennem a lámpaláz-szelídítő.
“Katica, nem baj, hogy igzulsz! Az annak a jele, hogy fontos neked, hogy jól csináld. Szorgalmasan készültél, és azt akarod, hogy sikerüljön. Az izgulás segít abban, hogy arra figyelj, amit csinálsz. Az izgulás az igényesség jele.”
Húgom, aki addig a reggeli utáni pakolászást intézte, frappánsan összefoglalta a lényeget:
“Katica, izgulj, de ne parázz!”
Sokan azért gondolják azt, hogy a lámpaláz rossz dolog, mert a tünetek tényleg kellemetlenek. Gombóc van a torkodban, vattát köpsz, remeg a gyomrod, hányingered van, ájulás kerülget, reszketsz, jéghideg a kezed, közben izzadsz.
Másrészt azt gondolják, hogy mások nem izgulnak, amikor kiállnak emberek elé beszélni, énekelni, táncolni. “Egy rakás szerencsétlenség vagyok, ha izgulok.”
Az egész ott kezdődik, hogy az izgulás és a para két külön dolog.
Az izgulás jót tesz, a para megbénít.
Akiket megbénít a lámpaláz, azt várják maguktól, hogy a szereplés előtt nyugodtak maradjanak. Ne legyen gombóc a torkukban, ne remegjen kezük-lábuk, ne ugorjon ki a szívük, ne száradjon ki a szájuk, ne legyen jéghideg a kezük, ne izzadjanak, ne ugorjon össze a gyomruk, és ne érezzék, hogy folyton vécére kell rohangálniuk.
Azok, akik bénító lámpalázzal küzdenek, azt hiszik, hogy akik szeretnek színpadon lenni, biztos nem izgulnak. Azt gondolják, hogy azok az emberek teljesen nyugodtak, mielőtt színpadra lépnek. Hiszen azt látják rajtuk, hogy élvezik a szereplést. Ezért saját maguktól is azt várják, hogy hatvanas pulzussal töltsék a szereplés előtti időt.
De kérdezz csak meg egy előadóművészt! Én sosem hagyom ki… szakmai ártalom. Figyelemre méltó az eredmény. Eddig még kevesen számoltak be arról, hogy zéró izgulás lenne jelen. Sőt, olyanok is vannak, akik évtizedek után is “nagyon izgulósak”.
Ami szintén érdekes, hogy ezek közül az emberek közül még a legdurvább lámpalázat sem nevezi parának senki. “Van bennem egyfajta spicc, egy felfokozottság”, “olyankor beszűkül a tudatom, és csak az jár a fejemben, amit csinálni fogok”. De azt nem mondják, hogy félnek. Igen, izgulnak, de nem paráznak.
Simon Reni táncművész így mesélt erről a podcast interjúban:
“Nagyon izgulós voltam…. Vagyok… Ez olyan szintig elment, hogy sokszor megfordult a fejemben: tényleg megéri ezt nekem csinálni, hogyha előtte így érzem magam? Hogy ezzel mit lehet csinálni? Elfogadni. Azt nem te döntöd el, mi jön fel benned. De, hogy azzal, ami feljött, mit kezdesz, azt te döntöd el. Nekem az jött be, hogy 100 százalékosan megélem. Oké, ez van. És ezzel a csúcspontja ki is oldódik.”
Dr. Hruska Emese zenepszichológus a lámpaláz és maximalizmus kapcsolatából írta doktoriját. Kutatásai alátámasztják a gyakorlati tapasztalatomat: a figyelem iránya határozza meg, hogy a lámpalázból bénító para lesz-e, vagy jóféle, spannoló izgulás marad.
“A zenészek Így vagy úgy, de mind arról beszéltek, hogy arra koncentrálnak, amikor kiállnak a színpadra, hogy ajándékot szeretnének adni a közönségnek. Abszolút nem arra koncentrálnak, hogy technikailag hogyan játszanak. Ők a közönségre figyeltek.
Egy barokk lantművész azt mondta, hogy neki abban van felelőssége, neki ez a hivatása, ez a munkája, ő ebből él – és az az ember, aki bejön a koncertre, szeretne egy jó élményt kapni. Ha ő bemegy a színpadra mint zenész, és lead egy “safe performance”-t (biztonságos előadást), ami halál unalom, akkor nem adott semmit. Ő szeretne valamit adni. Ehhez ő megnyílik, és lehet, hogy kockáztat, de abból kijönnek azok az érzelmek, és egy olyan energiát tud átadni, amit még a nem zeneértő közönség is meg fog érezni. Erről van szó. Az üzenet. A közönségre figyelünk. Nem befele figyelünk. Kifele figyelünk. Befele akkor figyelünk, amikor gyakorolunk, amikor készülünk.”
Mit jelent azt, hogy a színpadra lépés előtt befele figyelsz? Milyen gondolatok cikáznak a fejedben? Jellemzően ilyesmik:
“Mi lesz, ha elrontom?” (Én.)
“Miért nem készültem többet?” (Én.)
“Mi van, ha nem fog nekik tetszeni?” (Az ÉN produkcióm.)
A bénító lámpaláz hátterében mindig önmagadra irányuló gondolatok állnak.
A jóféle izgulásnál, ahogy az előbb is láthattad, mindig a közönségen, és a nekik átadott értéken van a figyelem.
A para nagyobb, mint a cél, ezért érzed magad olyan cefetül.
De ha a célod elég nagy, vagy legalábbis nagyobb, mint te: a para izgulássá tud törpülni mellette.
Itt van a kutya elásva.
Én sem hittem el, hogy ez ilyen egyszerű. Pedig az.
Nem mondom, hogy könnyű. Csak egyszerű. Arra figyelj, hogy mit adsz! Fordítsd kifelé a figyelmedet! A hallgatóidra, a közönségedre, a nekik adott értékre!
Ha további segítségre van szükséged a témában:
a) Még csak tapogatózol, de azonnal kell valami:
Töltsd le az ingyenes Előadói elsősegélyt!
b) Több időd van, de kevesebb pénzed: a Szabadulj meg a bénító lámpaláztól! 4 hetes online kurzus való neked!
c) Az időd drága és kevés, és nem csak szakmai, de anyagi sikered is múlik azon, hogy magabiztosan beszélj sok ember előtt: gyere személyes szelídítésre!
